Régi korok technikái a mezőgazdaságban

Nagyszüleink korában a gazdaságok és családok számára az egyik fő jövedelemforrást maga a föld és a növénytermesztés jelentette az állattenyésztés mellett.

Azóta rengeteg változás, fejlődés történt az életünkben, amelyek természetesen ezeket a területeket is nagy mértékben átalakították.

Egyrészről innovatív technológiák jelentek meg, melyeknek köszönhetően nőtt a termelékenység, hiszen lehetőségünk van akár egész évben termeszteni, másrészről próbálunk visszatérni a „természeteshez”, a hagyományokhoz, a bio zöldséghez és a zöldséghez. Kertészkedésnél hallhatjuk a telekszomszéd sóhaját: „nagymamám mindig lerázta a cserebogarakat”. Hogyan csinálták a nagyszüleink? Hogyan trágyáztak, öntöztek, miként védekeztek a kártevők ellen?

Hazánkban a termesztőházi növény hajtatás a hetvenes években kezdődött el professzionális szinten. Nagymamáink korában a zöldséghajtatás melegágyi ablakok alatt, földbe süllyesztett üvegházakban történt. A palántaneveléshez ún. termesztő berendezéseket használtak. Dísz- és fűszernövény termesztés üvegházakban folyt. Az ötvenes években a műanyagipar magával vonta a fóliasátrak megjelenését is, amelyeket első sorban termelőszövetkezetek és nagyobb termelők használták. Ezek alagútszerű, íves kialakítású sátrak voltak, amelyeket gyorsan létesíthető, olcsó és kis üzemeltetési költségű eszközként alkalmaztak, azonban több hiányossággal rendelkeztek (pl. szellőztetés, fólia tartóssága stb.), így a termelékenység nem volt kielégítő.

A hetvenes évek végétől jelentős technológiai fejlesztések történtek a fóliasátrak és fóliaházak terén.

Megjelent a kettős fóliaréteggel rendelkező fóliaház, mely kialakításának, jobb fényáteresztésének köszönhetően gazdaságosabb termelést tett lehetővé. Ezt a megoldást később továbbfejlesztették, különböző variációi terjedtek el, melyek a mai fóliasátrak elődjei. 

Egészen a hetvenes évekig a földművelés, a mezőgazdasági feladatok elvégzése a természet értő megfigyelésén alapult, csak később jelentek meg a vegyi anyagon alapuló technológiák. Bár a krumplibogár és a májusi cserebogár megszokott vendégként a várt időpontban meg is jelentek, ez utóbbiak hajnalban, míg „aludtak”, lerázhatóak voltak a hidegben. A gyümölcsfákat jellemzően nem permetezték, a precíz metszés és ritkítás viszont szinte kötelező volt. A szőlő „permetezéséhez” meszet, rézgálicot használtak összekeverve.

A külföldről importált zöldségek, pl. krumpli esetében törvényszerűen új kártevők is megjelentek, amelyek új vegyi anyagokat kívántak meg, és amelyek inkább a II. világháború után váltak általánossá.

Az ötvenes években a gép- és vegyipari fejlődése magával vonta az innovatív technológiai megoldások létrejöttét is. A környezetvédelem előtérbe kerülésével a figyelem középpontjába került a vegyszeres irtás környezetkárosító hatása, a környezettudatos és bio termelők körében egyre elterjedtebb a biológiai növényvédelem.

Napjainkban nagyon divatos a #nowaste fogalma, de ez 100 évvel ezelőtt természetesnek számított és jóval tágabb értelemben használták. Az állattartás és a növénytermesztés kéz a kézben jártak. A levágott háziállatok minden részét felhasználták, kutyák és macskák kapták a maradékot. Ahol a növénytermesztéssel hadilábon álltak, ott állatokat legeltettek, szénát termeltek. A szántóföldi mellékterméket, pl. gyomokat vagy zöldséghéjat az állatokkal etették meg, és így az ember számára ehetetlen növényeket kvázi emberi fogyasztásra alkalmassá alakították.

A különféle szerves trágyaféleségek, mint például komposzt, istállótrágya, hígtrágya, zöldtrágyák bizonyítottan eredményesek.

A trágyával tápanyagot juttatunk a földbe. A házaknál jellemzően volt malac, tehén, sőt ló is. Ők adták a trágyát. A műtrágyagyártás a XIX. század végén vette kezdetét, és többnyire kimerült a szuperfoszfát használatában. A háborúkkal az állatállomány száma is csökkent, ami befolyásolta a szerves trágya mennyiségét, új megoldást kellett találni. A két világháború között főként foszforműtrágyát használtak. A szerves trágyázás idővel csak alternatív megoldás maradt, a II. világháborút követően a műtárgya-gyártás volumene jelentősen növekedett, újabb üzemek létesültek.

A hetvenes-nyolcvanas években az intenzív növénytermesztés miatt a műtrágyahasználat is előtérbe került.

A nyolcvanas évek végén, rendszerváltás környékén a műtrágya-használat visszaszorult, mert sok támogatás megszűnt, ez pedig befolyásolta az agrár jövedelemtermelő képességét. 

Az öntözéses gazdálkodás fejlődése azon alapszik, hogy növekedett a népesség, a népességnek élelmiszerre volt-van szüksége, emiatt az öntözéses gazdálkodást folyamatosan fejleszteni kellett. Pár ezer évet visszaugorva az öntözés különféle eszközökkel emberi vagy állati erővel működött, sőt, ezek az eszközök a világ egyes pontjain még mindig megtalálhatók. Az 1800-as évek végén kb. 10 ezer hektár öntözött területet tartottak nyilván az országban. Az öntözés számottevő fejlődése 1937-ben indult meg, „Az öntözés fejlesztése” című törvénynek köszönhetően. A hatvanas évektől főként az esőztető öntözés terjedt el, a felületi öntözés mellett az altalajöntözés is utat tört magának. Napjainkban az öntözési módokat a víz szét-elosztása alapján különböztetjük meg, azaz ha felületi, lehet árasztó, csörgedeztető és barázdás, emellett lehet esőszerű, felszín alatti és mikro öntözés. Napjainkra kiemelt kérdéssé vált, hogyan tudjuk károsodás nélküli megvédeni a növénykultúránkat, miként tudunk időt nyerni a teendők között és egyúttal biztosítani a kiváló minőséget a nagy volumen mellett.

Szerencsére Magyarország messze földön híres az agrárismereteiről.

Tudtad, hogy nemzetközi szinten elismertek vagyunk a növénynemesítési szakértelmünkről?

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Megosztás itt: facebook
Megosztás Facebookon
Megosztás itt: linkedin
Megosztás LinkedInen