2023. január 1-jével lépett hatályba az a törvény – 2021. évi CXLIII. törvény az agrárgazdaságok átadásáról –, mely arra hivatott, hogy a generációváltást az agráriumban egyszerűbbé, gördülékenyebbé, szabályozottabbá tegye. 

Mindezekkel együtt a jogalkotók fontos célja volt az is, hogy mind a gazdaságot átadni kívánó idősebb gazdálkodók, mind a potenciális átvevő, fiatalabb családtagok számára vonzóvá és valódi életpálya-alternatívává tegye a gazdálkodások átadását-átvételét.

Bármennyire is kézenfekvőnek tűnne, hogy ha van egy családi gazdálkodás, ami akár évtizedeken át jól működik, azt a felnövő, fiatalabb korosztály majd biztosan örömmel veszi birtokba. A helyzet az, hogy a fiatalabb generáció egyáltalán nem tartja vonzó lehetőségnek a gazdaság átvételét, és ennek bizony több oka is lehet.

A gazdálkodó dinasztiák, amelyeknél a generációk egymást követik a gazdaság tulajdonosi székében és menedzsmentjében, viszonylag ritkák Magyarországon. Pedig jól működő gazdaság nagyon sok van, és az a veszély fenyeget, hogy a kiöregedő tulajdonosok, látván, hogy nincs, aki átvegye a stafétát, inkább a leépülés mellett döntenek, mégha kényszerűségből is. Ez nemzetgazdaságilag is hátrányos.

Az időzítés kérdésköre

Alapvető és leggyakoribb probléma a generációváltás elmaradásában az, ami nem kellene, hogy probléma legyen: tovább élünk, mint elődeink, egészségesebbek is vagyunk – főleg, ha szoros közelségben vagyunk a természettel –, így logikusan következik ebből, hogy amikor a fiatal generáció készen állna a gazdaság átvételére, akkor a családi gazdálkodás feje még mindig életerős, tetterős, sőt, fiatalnak is tekinthető. 

Miért is adná át valaki 58-60 évesen a stafétát, amikor még ezernyi terve van és kicsattan az egészségtől? 

Ugyanakkor a leszármazottak – vagyis a gyermekek, esetleg jóval fiatalabb testvérek – számára ez esetben légüres tér nyílik meg, hiszen még nincs mit tenniük – azon túl, hogy természetesen szervesen jelen vannak a gazdaság életében –, de közben más, párhuzamosan végzett, különálló egzisztenciát, megélhetést biztosító projektekbe sem kezdenek bele teljes erőbedobással, hiszen várják a gazdaságban számukra megnyíló generációváltási lehetőségeket. 

Ha ez a légüres tér szindróma az időben nagyon kiterjed, akkor az esetek legnagyobb részében a fiatalabb generáció végül teljesen eltávolodik a gazdálkodás ötletétől, és nem ritkán karrier építésbe vagy saját vállalkozásba kezd. Amit természetesen nagyon nehezére esik majd otthagyni, felszámolni – vagy párhuzamosan működtetni –, akkor, ha végre már átveheti a stafétabotot.

A legtöbb sikeres gazdálkodó így mutat körbe a gazdaságban: “Látod lányom/fiam, ez valaha majd mind a tiéd lesz.”

És a lánynak/fiúnak bizony jogos kérdése: “De mégis mikor?”

A két dudás szindróma

Felmerülhet a kérdés: miért nem alapvetés az, hogy a fiatal generáció, a majdani vezetőség szervesen részt vesz a menedzsmentben, miközben még az előző generáció a fő döntéshozó? 

A válasz a legtöbbször abban rejlik, ahogyan most 60+-osok és az Y generáció él: mindenki életét áthatja a digitalizáció, az okos megoldások, az akár big data vezérelt döntéshozatal is, de minél idősebb valaki, annál inkább ki tudja hagyni ezeket az életéből, hiszen az előző sok évtizedben sem kellett ezekre támaszkodnia. 

A fiatalság számára teljesen természetes és magától értetődő, hogy előbb néznek rá az időjárás tekintetében például az okos mérőeszközre, mintsem kinézzenek az ablakon, és ez csak egy egyszerű példa volt.

A párhuzamos, többgenerációs menedzselésnél is mindig örök kérdés az előző bekezdésekben tárgyalt időzítés kérdésköre is, csak már másképp – “De mikor leszek már végre én az egyedüli döntéshozó?” –, és így bekerül a napi rutinba a két dudás szindróma.

Ahogy a régi magyar mondásból tudjuk: két dudás egy csárdában nem férhet meg. Ez a vállalkozásoknál, gazdaságoknál is így van. Valakinek vállalnia kell az alárendelt szerepet, miközben nyilvánvaló, hogy van, aki vállalja a vezető szerepét: az, aki eleve az is volt. 

Általában a fiatalabb generáció sorolja hátra magát, és tényként van kezelve, hogy a korábbi generáció marad még hosszabb távon a vezetésben. Megállapítható, hogy sokak számára ez nem egy vonzó perspektíva.

Két nyelven élve

Egy több évtizede gazdálkodó már a “csontjaiban érzi” az aznapi legfontosabb feladatokat, viszont nem biztos, hogy át tudja adni a tudását az utána következőknek, hiszen azok érzékekre alapozódnak és milliónyi emlék, élmény táplálja őket.

A fiatalabb lehetséges, hogy már a gazdálkodásban is tapasztalt, de a nagy elődöt beérni még képtelen követő generáció is ugyanúgy jó döntéseket hozhat ugyanazokban a kérdésekben, viszont ő sem tudja átadni a tudását arról, ami az adatvezérelt, precíziós, felokosított menedzseléssel kapcsolatos, amikre viszont ő támaszkodik.

Mintha két külön nyelvet beszélnének. 

De ez még áthidalható is lenne talán, ha nem lenne ott lényeges tényezőként, hogy a gazdálkodásban tényleg fontos fejlődni, ugyanakkor a modernizációs törekvések eleve változással járnak együtt, amik mindig feszültségeket is okoznak. 

Ezek mini-válságok is lehetnek egy-egy gazdaság életében, és ha ehhez még hozzájön az, hogy az érintett generációk meg sem tudják értetni magukat a másikkal, akkor garantáltak a hosszas ellentétek. Ebbe sokan bele sem mennek inkább, és feladják a gazdaság átadási-átvételi törekvéseiket, hogy megmaradjon a jó viszony.

Mi lehet a megoldás?

Bár most már törvény szabályozza és könnyíti meg a gazdaság átadását-átvételét, a helyzet nem lett egyszerűbb. A legfontosabb talán a nyílt, őszinte és rendszeres kommunikáció az érintett felek között. Érdemes lehet abban is gondolkodni, hogy a fiatalok számára külön kis “üzletágakat” hoznak létre a gazdálkodáson belül, amiknek már ők lehetnek a felelősei, így az idősebb, tapasztaltabb generáció vigyázó szemeit magukon tudva gyakorolhatnak és érhetnek el saját sikereket.